PlayTime 1967
A „kelekótya angyalnak” (André Bazin adta ezt a szeretetteljes becenevet Tatinak) ez az utolsó előtti filmje, s egyben a legmélyebb, legszomorúbb humorú remekműve. Három évet várt a bemutatásra, s a legenda szerint egész vagyona, mindene ráment erre a filmre. „A Playtime-nak már szinte hivalkodva nincs egységes cselekményvezetése és elmesélhető története. Helyben futás ez, kapkodó lélegzettel, nem is igazán epizódok füzére, ezek sehogyan sem kapcsolódnak össze: a film a teljes széthullásról és a dolgok, összekapcsolhatatlanságáról szól. S főleg a kapcsolatteremtés reménytelenségéről. A epizódok nem 'darabok', hanem szálacskák, vonalacskák, melyek egyszerre eltünedeznek, elhalnak: csak a hosszú lábú, búsképű Hulot úr bolyong tovább egykedvűen és reménytelenül az értelmetlen üvegházban. A burleszk inspirálta vígjáték, a bohózat ilyen teljes és gyökeres.”
